Miért?

Miért kell élnem, ha fáj?
Miért vagyok szárnyszegett madár?
Miért nincs gyógyír az életre,
csak a nagyszerű halál?

Se élni, se halni,
A lét kínja mar,
Bár szűnnék meg hamar.

Törött szárnyam
Tehetetlen verdes
Az irgalom másfelé repdes

Önmagam megölni,
Mily nagyszerű tett,
Eldobni e gyászos életet.

Erőm még ehhez sincs,
Agyamban tombol a nincs.
Mozdulatlan várom,
Hogy elér a vég,
S lelkem többé nem ég.

Nem kell több kín és gyötrelem,
Sem öröm, sem lázas szerelem.
Megfáradt már a lét,
Elmondja végső énekét.

Felejtsetek, nem is voltam,
Egy ismeretlent leltek holtan
A Földön csak álmomban voltam.

Halál angyala

Halál angyala vigyél el kérlek,
Hadd legyek, ki holnap már odaát ébred!

Mennyi szenvedés az ára
hogy boldog légy nemsokára?
Mennyi véres könny a bére
hogy az otthont elérd végre?
Lépteidet hányig számold
meddig fürkészd messzi távolt
Eget hány imával fáraszd?
Erőszakkal újra támaszd
fel a remény kopott mását
lelked hazug vallomását?
Mert azt, hogy már rég feladtad
nem vallhatod be magadnak,
nem ugorhatsz ki a körből.
Így kezded mindig elölről,
minden egyes szürke nappal,
minden régi gondolattal,
mindig újra, mindig fájva,
egyre gyakrabban megállva,
léted lassan múlik tova
perceidnek tűnik nyoma
s mire elfelejtik neved
fájdalmad is elfogy veled...

Amikor a halál a vállamra száll…
- nagyon mélyponton...

Sötét perceim magányában,
mint bányák korom-gyomrában
nehezül,
szenderül,
a vén idő.

Pereg le a pillanat némán,
mintha a halál várna én rám,
s velem ül
egyedül,
- oly’ rémítő!

Kósza fuldokló pillanat
tör fel belőlem, mint egy villanat
a mélyről,
a létből,
de honnan jő elő,

hogy így rámutat gyászos,
szétáradt magányom
korhatag,
hallgatag,
az emberből

felsíró, üres csendjére,
a jeges rémálmok dermedt kékjére,
illatát, delejét
viharát, hidegét
felidézve,

mint egy szürke bába
ki a halálom kába
ájulását
(a lét árulását)
veszi kézbe?

Sötét a pillanat, fuldokló a csend,
amint kihűlt nyomaival körültem leng
kivégezve engem,
bevégezve kedvem
a halállal játszót,

ami oly sokszor sóvárogta már,
szagolta, kutatta, kereste okát
a pusztulásnak,
a vérhullásnak,
és találta százszor.

Százszor, meg ezerszer zuhant rám,
hogy mily egyedül van a fajtám
és én is,
ki fél is
ettől nagyon,

de tudva, hogy nincs menedékem
mert magam vagyok e bolygó-vidéken,
így ha a halál,
a vállamra száll
csak hagyom.

A sorsom kiosztott sors, igaztalan, fonák,
de a halandóé eleve sötéttel szőtt fonál,
mind ilyen:
idegen,
s emberhez méltatlan.

Így már mit bánkódnék, ha múlik,
amikor éltem pillanata hullik,
vagy ha ledöfnek,
s földdel födnek,
vagy ha egy ér bennem elpattan?

De hol vannak a hűek, az igaz barátok?
Elmaradtak mind, egyet se látok.
Nevük is,
helyük is
betemettetett.

Kit a messzeség, kit a szorongás, kit a félelem,
kit csak az idő sodort el, vagy az életem
vélt mássága,
visszássága.
Helye lett, vetett

sodrással kergetett száműzetésbe
taszítni engem, önmagam börtönébe;
kínlódva,
kínt hordva
baráti szó nélkül,

amíg a test ráng, sikolt és hörög,
amíg a szív már csak alig zörög,
s a seb nagyon
(mi én vagyok),
puffadt duzzadássá kékül.

És a szerelem, a mindent megédesítő,
a boldogságot viharként felélesítő
Ámor?
A mámor
delejezője?

Hogy illant így el, mint a nyári harmat,
langyos, ébredő szellő fuvallat
felszálló
szétmálló
ködlegyezője?

Ki lopta el mellőlem társaim
- kikről hittem, hogy énem másai
egy szívvel,
egy hittel
égve,

örök, romlatlan célért dobogva,
fénylő hervadatlan ügyért lobogva -,
a sok társ
hová szállt,
széledt?

És a cél, meg a jó, meg az Isten,
mért van az, hogy velem most egy sincsen,
vagy ha van is
hallani is
szeretném

amint szól, int vagy üzen,
és lángra gyújtja újra a tüzem,
hogy a sok kérdésem
és szenvedésem
feledném.

De így marad: hontalanság, magány,
enyhe penész illatú halál
hívogatón,
(már nem is riogatón)
mely csábít

elmúlni, süllyedni, veszni,
eltűnni, porlani, nem-lenni;
mert az élet fajából,
no meg a lelkem is magából
kilök és elhárít.

A halál íze

Egy könnycsepp fénylik
a szememben...
A fájdalom eresztékei
megerednek,
húrok pattannak,
s velőim hamvadnak....

Minden benne van abban
a könnyben...
Hogy mi dúl magamban
a csöndben,
a sikoltó csöndben,
kiáltó közönyben...

De mi dúl ott legbelül?
Milyen
szenvedés hevül
ilyen
"nem-méltó-emberül",
mi el sosem szenderül?

A baj összetett, s nincs megoldás.
Magány,
harag, gyűlölet, csalódás
talány,
remény, "a jó", csüggedés, szeretet
feszül egymásnak bennem,
kérdések, melyekre nincsen felelet...

Hol ez, hol az győz le engem...
Küzdőtér,
érzelmek harctere a lelkem.
Nem küzdőként,
de áldozatként tipornak
kik átvonulnak és bitorolnak...

Csak fekszem, néha rángok...
A fejemre
húzom a paplant s a vánkost
Meredve
alulról, elfogyó lélegzettel,
mély halálba fúló végzettel....

Aztán lassan....:

Megáll a szív, a szem kihuny, elüvegesül.
A lélek,
mely hordozta a kínt, a semmibe üresül.
A lét, e
valómat hordozó tudat kilobban gyorsan,
a test megmerevszik, a könny hidegen koppan,
- meghalok elhagyatottan...

Én öngyilkos leszek...
mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
"Szegény fiú" mondják majd hangtalan,
"egy pici angyal felrepült az égbe",
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: "Szegényke"...